Meglehetősen gyanús tartalmú cikket tett közzé nemrégiben a magát az interneten eléggé erőszakosan menedzselő kedvenc szerzőnk. Saját legendájának-nimbuszának építésében most jutott oda, hogy kijátssza saját nevének azt a betűjét, amelyet hajdanán kereszt- és vezetékneve közé illesztett, s amely, szó se róla, gyakran ad találgatásokra okot a kárpáti literátus körökben. Amidőn egyszer mi magunk érdeklődtünk a legilletékesebbtől, ő akkor azt találta mondani, családjuk nemesi előnevére utal a D. betű ("Sályi és Dopszóváraljai"), de kaján vigyorral egyúttal azt is sejtetni engedte, hogy ez valószínűleg nem igaz.

A mostani sejtetés ennél is merészebb... Mindenkit kérül felvont szemöldökű olvasásra:

Dzsákó bácsi öröksége

 

Ha akkor rászánja magát apám, hogy a szovjet kommunista párt tagjaként, eléggé el nem ítélhető módon, nyugati útlevelet igényeljen, az idős művész még akár láthatott volna is engem. Ám az akkori helyzetben már az Olaszországból érkezett levél is épp elég gyanút keltett, apámat behívatták a pártbizottságra és hosszan faggatóztak. A magyarázkodás is kínos volt, ugyan hogyan jöhetett volna ezután szóba bármiféle utazás – ráadásul egy kisgyerekkel.

Amikor Dzsakó bácsi 1958-ban meghalt Rómában, én már több mint egy éves voltam. Tehát láthatott volna, mivel cirka másfél évvel élte túl nagyapámat, aki viszont nem érte meg első fiúunokája születését.

Néha eljátszom a gondolattal, vajon másképpen alakul-e családunk élete, ha akkor… Meglehet, apám visszatért volna a képzőművészeti pályára, elképzelhető, hogy Pali bátyám nyugaton futott volna be festőkarriert. És talán engem sem csak egy… – de itt dramaturgiai okokból nagy kerülőt kell tenem.

Kamaszkori eszmélésem idején történt, amikor az “én” meghatározása egyre fontosabbá vált számomra, s amikor már nevemet kevésnek találtam arra, hogy magamat mindenki mástól megkülönböztessem, nos, akkor történt, hogy vezeték- és keresztnevem közé odabiggyesztettem a D betűt. Akkor még csak magánhasználatra szántam, de később, 1973-ban első versem már ezzel a megkülönböztetéssel jelent meg. Volt is csodálkozás. Senki sem értette, mit keres ott ez az írásjel. Azóta sok százszor, talán ezerszer is megkérdezték tőlem. Első kötetem megjelenésekor még az előszót író, irodalmon kívüli dolgokra szinte az irodalomnál is fogékonyabb irodalomtörténészünk is rákérdezett. Kitaláltam neki egy tetszetős mesét… No de ki olvassa verseskötetek előszavát? Jószerével senki, így aztán folyton és újra és mindenki mindenütt rákérdezett: mit jelent a nevemben ott az a D betű.
A bejegyzés folytatódik: » Nevemben a D betű – Dzsakó bácsi öröksége

Mindenki hallott róla, de életét és életművét nem ismerik. Idéznek tőle, de eredetiben egy sorát sem olvasták. Alakját titkok és legendák övezik. Bemutatására az irodalmi furcsaságokat és egzotikumokat húsz éve fürkésző testvérpár, Dr. Kállay O. Béla pszichiáter és Kállay Labord klasszika filológus kutatásai alapján vállalkozunk.

Titok és legenda - Jeopardy a neved!

A magyar irodalom számára a Nyugat nemzedéke fedezte fel. Babits esszét írt költészetéről, Kosztolányi verseket, Karinthy pedig aforizmákat fordított tőle. Szívesen beszéltek róla, idéztek tőle, hivatkoztak rá. Révükön a bengáli nyelven alkotó költő egy időre a pesti szalonok kedvencévé vált. Életéről csak annyit tudtak, hogy egy Madagaszkárhoz közeli szigeten, egzotikus növények és szent állatok társaságában alkotja zseniális műveit.

Később alakja részben feledésbe merül, ám néhány irodalomtörténeti korszakkal később a posztmodern mintha újra felfedezte volna a maga számára.

A dolgok vagy önmagukban igazak,
vagy sehogy.
Mivel azonban dolgok önmagukban nem létezhetnek,
így hát semmi sem igaz.

C. M. J.

Cecil M. Jeopardy (1869, Vatomandry – 1957, Antananarivo) a magyar nyelvterületen főleg aforizmáról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő, filozófus. Életét és szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga.

A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő apa és valamely Óceániai szigeten született maláj anya gyermeke, akit a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskoláiban és egyetemein taníttatott. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult. A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai-óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve. Épp a déli kontinensen időzött, amikor az 1900-as év fordulatot hozott életében: maláriát kapott és hosszú időre kezelésre szorult. Egyes vélekedések szerint a magas láz okozta hallucinációk alapozták meg misztikumba hajló költői világát. Mivel a hivatalos orvoslás nem vezetett eredményre, a testi erejében megtört fiatalember apjához vitette magát, aki ekkor már Madagaszkáron lakott. Helybéli sámánok vették kezelésükbe. Néhány hónap alatt Jeopardy meggyógyult – és megvilágosult. Ám egyáltalán nem a varázslók és törzsi halottlátók világnézetét vette át, hanem a korábbi alapos filozófiai tanulmányaiból vett ismereteket vonta sajátos szintézis alá. Később ebből született meg az anyagelvű és idealista világnézet ellentmondásait áthidalni igyekvő Nagy Traktátum (amelyre egyébként egy helyütt Wittgenstein is hivatkozik).

Testi erejét visszanyervén és szellemi útját megtalálván Jeopardy ezután, 1902-ben költözik egy Madagaszkárhoz közeli apró és névtelen szigetre, ahol egzotikus növények és szent állatok társaságában néhány évtized alatt hozza létre gazdagnak mondható és több világirodalmi jelentőségű alkotást is tartalmazó életművét. Ezek legismertebb darabja az eredetiben hozzáférhetetlen, de angol nyelvre is lefordított Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt). Haláláig mindössze kétszer mozdult ki otthonából.

1928-ban, hosszú készülődés után európai körutazást tesz. Isztambult érintve hajóval érkezik Marseille-be, ahonnan gyalog indul Párizsba, hogy megismerje Franciaországot és a franciákat. Naplójában arról számol be, hogy az Indiai-óceán környéke és annak emberei túlságosan is lekötötték korábbi érdeklődését, szinte tudomást sem vett az európai kultúráról, hagyományokról, életvitelről – így most elhatározta: új tapasztalatokra tesz szert. Ebben lett is része már az első éjszakán, amikor egy út menti fogadóban haramiák ütöttek rajta, csúful helybenhagyták és ki is rabolták. Magával hozott pénzének a javát azonban szerencséjére nem találták meg, ezt ugyanis nem tárcájában tartotta, hanem derékszíjának belső rejtekében. Így folytathatta útját.

Párizsban első kézből ismerkedik meg a modernista irányzatokkal. Tzaraval kis híján párbajjal végződő éles  vitába keveredik, Bretonnal ellenben örök életre szóló barátságot köt. Egy kávéházban találkozik Tsúszó Sándorral, ahol, miközben bengáli nyelven megjelent aforizmakötetét dedikálja neki, a szomszéd asztalnál éppen a korszak legnagyobb kortárs festőivel évődő  Dora Maar fotót készít róluk.  Annak a két perditának is ő mutatja be Cecilt, akiket a lelkes utazó magával visz Skandináviába. Egészen Oslóig jutnak, ahol egy szállodában aztán – kifizetetlen számlákat hátrahagyva – Jeopardy egyszerűen ottfelejti őket.

A negyvenes évek második felében néhány hónapot Indonéziában tölt, ahol névleg ugyan csatlakozik az Angkatan ‘45 szellemi irányvonalához, de később megtagadja az irodalomújítók eszméit, amiért is Muhammad Balfas, a mozgalom vezéralakja súlyosan megneheztel az akkor már idős költőre és bölcselőre, maradinak és vaskalaposnak nevezi, éles pamfletet ír ellene, amiért is a sértődött Jeopardy visszautazik kedves szigetére és korábbi elszigeteltségét a végsőkig fokozva éli maradék esztendeit. Visszatér korábban is nagy kedvvel gyakorolt műfajához, az aforizmákhoz. Az ekkor az USA-ban élő Breton hosszú leveleire is mindig csak egyetlen velős mondattal válaszol: bár ő lenne a misztikus környezetben élő keleti „sámán”, mégsem vonzzák Breton okkultista és ezoterikus nézetei.

Tíz évvel később újra hallucinációk kezdik gyötörni. Miután az egyik spontán spirituális szeánsz után végleg elveszteni látszik eszméletét, mentőhelikopter szállítja Antananarivóba. A kórházban egyszer még magához tér és egy hosszú kínai mesét mond el a köré gyűlt fehér köpenyes személyzetnek. Miután ennek utolsó szavát is kimondja – „madár” – nagyszerű szelleme is visszaszáll a bengáli és maláj ősök transzcendens világába.

Haláláról a világirodalom nem emlékezik meg, műveit nem adják ki újra. Legendás alakja végleg feledésbe merülne, ha a kortárs magyar alkotók némelyike – részben Babits, részben Tsúszó Sándor hagyatékát kutatva – fel nem fedezi a maga számára. Nekik köszönhetően Joepardy szellemi öröksége ma már harmonikusan illeszkedik az aktuális irodalmi kánonba.

a Kállay kettős

Kedves barátaim! Hosszas elméleti kutatás után sikerült a gyakorlatban is megvalósítanom azt, ami eddig képtelenségnek látszott. Magam vagyok az élő bizonyíték arra, hogy az időutazás lehetséges. Ha hiszitek, ha nem, tegnap a múltban voltam, ma a jelenben vagyok, holnap pedig átlépek a jövőbe. És ehhez semmi mást nem kell tennem, mint teljes odaadással hagynom, hogy az idő magával vigyen erre a kalandos útra. Ha gondoljátok, tartsatok velem, van még  két-három hely számotokra időgép-pamlagomon, amelyen most is látszólag semmit sem téve fekszem – miközben utazok. Tartsatok velem!

Kállay Labord

A korábbi posztmodern bűvészdoboz után most egy ügyesen összebarkácsolt mozigépet kaptunk a kezünkbe. Ezt is Balla D. Károly rakta össze hobbiműhelyében, s azóta is lelkesen nyilatkozik róla az amatőrökre jellemző lelkesedéssel és nagy szavakkal.
 

A teljesítmény persze nem alábecsülendő, mint ahogy elismerést érdemelnek azok a fregattok is, amelyeket ráérős ügyeskezűek borospalackok belsejébe építenek bele hallatlan türelemmel. BallaDé is évekig piszmogott azzal, amíg a valódi műhelyekből származó, szél hozta forgácsokból előbb egy működő ős-modellt készített, aztán szétszedte, és addig adogatta hozzá a fiókjaiban talált egyéb kacatokat, mígnem úgy találta, hogy ez már egy "konzisztens és koherens" mű. Be is nyújtotta a találmányi hivatalnak, amely, ki tudja, mi okból, nem a semmire sem használható értéktelen tákolmányok közé dobta, hanem alkalmasnak tartotta arra, hogy a nagy nyilvánosság elé tárja.

Így hát most itt van a kezünkben ez a kurblis mozigép a belekészített filmmel: Balla D. Károly Tejmozi című könyve. Sok örömunk nem telik benne.
 

Pedig lehetne jó is; jobb bizonyosan. A szerző ugyanis valóban ügyeskezű író, kétség kívül van mondatalkotói és szerkesztői tehetsége. Ambíciója azonban messze felülmúlja képességeit: mindenáron regényt akar írni, holott tudása leginkább csak szösszenetekre képesíti. Ezekben jó, de igazi novellára már ritkán futja szellemi muníciójából, a regényírásba meg most már harmadszor törik bele a bicskája.
 

Az 1998-as Élted volt regényé-ről méltán jegyezte meg értő kritikusa, Cséka György, hogy "Balla D. Károly regénye kudarc, mivel nem érdemes elolvasni, mert nincsen megírva" (Szerkezet - regény nélkül, avagy a pucér király), a 2005-ös Szembesülésről pedig hiába írtuk magunk, hogy BDK bűvészdobozából nem egy nagy regény, hanem csupán egy árva kisnyúl ugrik elő (A posztmodern bűvészdoboz), mániákus szerzőnk mégsem tett le arról a tervéről, hogy nagyepikát alkosson.
 

Nos, ezúttal sem sikerült neki.
 

A Tejmozi össze nem illő fragmentumok hevenyészett halmaza, amelyeket a szerző kényszeresen igyekezett egyazon cselekményszálra felfűzni - nem sok sikerrel. Lényegüket illetően megmaradtak a vetítődobozba véletlenszerűen belehajigált epizódoknak a téli tájban cubukoló apáról és fiúról, az anyja szoknyáján ülő elvetélt nyelvészről, a tengert ábrándos szemmel bámuló vendégtanárról, a világra megsértődött akt- és ikonfestőről, a családja elől messze menekült fruskáról, a farkasokkal cimboráló vén ruszinról meg a torontói egyetem fantaszta professzoráról - ám azt ember el nem hiszi a szerzőnek, hogy a különböző leírásokban szereplő "hősöm" mindig ugyanaz a személy lenne, mint ahogy azt sem, hogy anyja, apja, húga, húgának vőlegénye és a vőlegény nagyapja éppen az a valaki lenne, akinek a történetét más filmkockákon leperegni láttunk.
 

A fő baj ugyanaz, mint a korábbi regényeknél: miközben élvezhető epizódokat és leírásokat fabrikált, aközben BallaDé elmulasztotta megalkotni magát a regényt. Szerkezetet ugyan teremtett számára, még ám roppant bonyolultat, de attól, hogy forgácsait beleszórta a konstrukcióba, attól még a regény nem képződött meg, nem jött létre magától - ő maga pedig láthatólag semmit sem tett (vagy ha igen: eredménytelenül) azért, hogy a tényleges epikus mű létrejöjjön.
 

Természetesen nem a lineáris történetmondást kérjük számon a fából faragott mozigép összebarkácsolóján, egyáltalán nem azon akadunk fenn, hogy az idősíkok, helyszínek és elbeszélői alaphelyzetek talán a kelleténél többször váltakoznak, hanem azt hiányoljuk, hogy az egyes epizódok olvastán soha nem keletkezik olyan érzésünk, mintha annak az egy bizonyos nagyobb egésznek a részeivel találkoznánk: a fragmentumok megmaradnak a maguk alsóbb szintjén, mert a felsőbb, összegző szinten nincs semmiféle összegzés, ami leginkább nincsen, az pedig maga a regény.
 

Így tehát Balla D. Károly új műve voltaképp nem egyéb, mint egy egész estét betöltő nagy filmszakadás.
 

Ezért ugyan nem érdemes beülni a Tejmoziba. 

 Markovits Teodóra

Balla D. Károly: Tejmozi
Magvető Kiadó, Bp., 2011

Az Alkarpatraz meghívására Ungvárra érkezett Esterházy Péter magyar író. Látogatására abból az alkalomból kerül sor, hogy a  Mlecsnoje Kino műsorára tűzte legújabb, Tompaszöglet c. könyve új kiadásának a levetítését. Az előadás során a nézők oldalról oldalra nyomon követhetik a szöveget, és még lapozniuk sem kell, mert ezt a feladatot átvállalta a mozigépész. A könyv levetítése előtt a vásznon maga Esterházy is megjelenik, hogy tisztázza a mű szerzősége körül a bulvársajtóban napvilágott látott híreszteléseket.

Az író személyesen nem látogat el a vetítés helyszínére, csupán azon a zárt körű fogadáson vesz részt, amelyet Ungvár polgármestere ad számára, és amelyen kívüle csupán az Alkarpatraz szerkesztőségének a tagjai és a városi mozi igazgatósága vesz részt.

Bírjuk Esterházy Péter ígéretét, hogy a fogadás után hosszú interjút ad az Alkarpatraznak azzal a feltétellel, hogy sehol nem közöljük. Magunkat ismerve ezt be is fogjuk tartani.

Így várjai az Esterházy-rajongókat az ungvári mozi.

Ezennel kihirdetjük egy hónappal ezelőtt indított meghívásos pályázatunk eredményét. A felhívás eképpen szólt:

Semprun Nagy Budapest dijához (idén a Könyvfesztiválon kapta), szeretnék ezúton is csatlakozni (és kérni benneteket a továbbcsatlkozásra) a gratulálók sorához. Tovább »

A címben szereplő, egymás elé/mellé/mögé tett három hívószóval kerestük meg Tovább »

drKállay

Az ősbűnt hordjuk magunkban. Az ősbűnöket hordják állataink. Kutyánk az ostoba hűséget. Macskánk a csalfaságot. Kutyánk a buzgó, önkéntes alárendeltséget. Macskánk a ravasz hízelgést. Kutyánk a túlreagálást. Macskánk a sunyiságot. Mindkettő a

korányi tamás

zaffyni

nincsis leó

a kutyámról fogok csak írni ezután, egészen addig, amíg el nem pusztul, kiszámítottam, hány könyvet adok ki belőle, hány címmel növeli bibliográfiám, szép hosszú nagy testű a kutyám, telik belőle, szétszedhetik a finnyás kritikusok, ebcsont beforr, ha kell, szőrével, de harci kutyának is

levitta

Kutya és macska,
e kettő kell...

thomas blowup

kun marcella

tatár balázs jános

keisz gellért

kafbek

nincsis leó

megvigasztalom soros szerelmemet, amiért ezentúl mást szeret, nem engem. elnézem neki a gyomorforgató romantikát. ahogyan nagyapámtól láttam, kilógatom szalonnámat a madaraknak. szállnak rám a

bundási béla

Kutya, macska és egyebek a kertben | Kutyák Macskák Delfinek Születésnap Névnap Ballagás Karácsony Szilveszter Nők Férfiak Szerelem | kiválasztják párjukat egy örök életre, nem véletlen, hogy angolul | A macska ivari életét érdekes és sokak számára meglepő vonások jellemzik. Ennek megfigyelésére elsősorban azoknak van módjuk, akiknek