A korábbi posztmodern bűvészdoboz után most egy ügyesen összebarkácsolt mozigépet kaptunk a kezünkbe. Ezt is Balla D. Károly rakta össze hobbiműhelyében, s azóta is lelkesen nyilatkozik róla az amatőrökre jellemző lelkesedéssel és nagy szavakkal.
 

A teljesítmény persze nem alábecsülendő, mint ahogy elismerést érdemelnek azok a fregattok is, amelyeket ráérős ügyeskezűek borospalackok belsejébe építenek bele hallatlan türelemmel. BallaDé is évekig piszmogott azzal, amíg a valódi műhelyekből származó, szél hozta forgácsokból előbb egy működő ős-modellt készített, aztán szétszedte, és addig adogatta hozzá a fiókjaiban talált egyéb kacatokat, mígnem úgy találta, hogy ez már egy "konzisztens és koherens" mű. Be is nyújtotta a találmányi hivatalnak, amely, ki tudja, mi okból, nem a semmire sem használható értéktelen tákolmányok közé dobta, hanem alkalmasnak tartotta arra, hogy a nagy nyilvánosság elé tárja.

Így hát most itt van a kezünkben ez a kurblis mozigép a belekészített filmmel: Balla D. Károly Tejmozi című könyve. Sok örömunk nem telik benne.
 

Pedig lehetne jó is; jobb bizonyosan. A szerző ugyanis valóban ügyeskezű író, kétség kívül van mondatalkotói és szerkesztői tehetsége. Ambíciója azonban messze felülmúlja képességeit: mindenáron regényt akar írni, holott tudása leginkább csak szösszenetekre képesíti. Ezekben jó, de igazi novellára már ritkán futja szellemi muníciójából, a regényírásba meg most már harmadszor törik bele a bicskája.
 

Az 1998-as Élted volt regényé-ről méltán jegyezte meg értő kritikusa, Cséka György, hogy "Balla D. Károly regénye kudarc, mivel nem érdemes elolvasni, mert nincsen megírva" (Szerkezet - regény nélkül, avagy a pucér király), a 2005-ös Szembesülésről pedig hiába írtuk magunk, hogy BDK bűvészdobozából nem egy nagy regény, hanem csupán egy árva kisnyúl ugrik elő (A posztmodern bűvészdoboz), mániákus szerzőnk mégsem tett le arról a tervéről, hogy nagyepikát alkosson.
 

Nos, ezúttal sem sikerült neki.
 

A Tejmozi össze nem illő fragmentumok hevenyészett halmaza, amelyeket a szerző kényszeresen igyekezett egyazon cselekményszálra felfűzni - nem sok sikerrel. Lényegüket illetően megmaradtak a vetítődobozba véletlenszerűen belehajigált epizódoknak a téli tájban cubukoló apáról és fiúról, az anyja szoknyáján ülő elvetélt nyelvészről, a tengert ábrándos szemmel bámuló vendégtanárról, a világra megsértődött akt- és ikonfestőről, a családja elől messze menekült fruskáról, a farkasokkal cimboráló vén ruszinról meg a torontói egyetem fantaszta professzoráról - ám azt ember el nem hiszi a szerzőnek, hogy a különböző leírásokban szereplő "hősöm" mindig ugyanaz a személy lenne, mint ahogy azt sem, hogy anyja, apja, húga, húgának vőlegénye és a vőlegény nagyapja éppen az a valaki lenne, akinek a történetét más filmkockákon leperegni láttunk.
 

A fő baj ugyanaz, mint a korábbi regényeknél: miközben élvezhető epizódokat és leírásokat fabrikált, aközben BallaDé elmulasztotta megalkotni magát a regényt. Szerkezetet ugyan teremtett számára, még ám roppant bonyolultat, de attól, hogy forgácsait beleszórta a konstrukcióba, attól még a regény nem képződött meg, nem jött létre magától - ő maga pedig láthatólag semmit sem tett (vagy ha igen: eredménytelenül) azért, hogy a tényleges epikus mű létrejöjjön.
 

Természetesen nem a lineáris történetmondást kérjük számon a fából faragott mozigép összebarkácsolóján, egyáltalán nem azon akadunk fenn, hogy az idősíkok, helyszínek és elbeszélői alaphelyzetek talán a kelleténél többször váltakoznak, hanem azt hiányoljuk, hogy az egyes epizódok olvastán soha nem keletkezik olyan érzésünk, mintha annak az egy bizonyos nagyobb egésznek a részeivel találkoznánk: a fragmentumok megmaradnak a maguk alsóbb szintjén, mert a felsőbb, összegző szinten nincs semmiféle összegzés, ami leginkább nincsen, az pedig maga a regény.
 

Így tehát Balla D. Károly új műve voltaképp nem egyéb, mint egy egész estét betöltő nagy filmszakadás.
 

Ezért ugyan nem érdemes beülni a Tejmoziba. 

 Markovits Teodóra

Balla D. Károly: Tejmozi
Magvető Kiadó, Bp., 2011